Mentő

Az alapvető életműködések (légzés, keringés) megszőnésével megkezdődik a halál folyamata, amelynek első négy perces szakaszát klinikai halálnak nevezzük. Ezen idő alatt az agysejtek még nem károsodnak visszafordíthatatlanul az oxigénhiánytól és ha eközben megkezdődik az újraélesztés, van esély az élet folytatására. Természetesen vannak körülmények, melyek eleve kizárják az újraélesztés lehetőségét, mint például az élettel összeegyeztethetetlen sérülés, tudottan halálos betegség végstádiuma, öt percnél lényegesen és bizonyosan több idő eltelte.

Ha tehát ezen eseteket kizárhatjuk, haladéktalanul meg kell kezdenünk a légzés, keringés helyreállítását. Mindenek előtt az elsősegélynyújtónak el kell tudni dönteni, hogy a beteg életműködései valóban megszűntek-e, vagy csak eszméletlen, de a szívműködés és a légzés még tartott. A légzés vizsgálatára az egyetlen biztos szempont a mellkas illetve a has ritmikus süllyedésének és emelkedésének megléte. Ezt kellően levetkőztetett betegnél megtekintéssel vizsgáljuk (tükör és vattaszálas módszerek megbízhatatlanok).

A keringést csakis a nyaki főütőér kitapintásával vizsgálhatjuk. Ezt a gége és a fejbiccentőizom között három ujjunkkal tapinthatjuk. 
A perifériás pulzus,valamint szívhangok hallgatása megbízhatatlan. A szembogarak tágassága sem minden esetben irányadó, mert bizonyos betegségek vagy mérgezések ezt befolyásolhatják. A szembogarak fényingerekre való változatlansága klinikai halál, illetve az agysejtek károsodása mellett szól. 
Amennyiben a légzés és szívműködés, vagy csak a légzés megszűnt, haladéktalanul, de nem kapkodva meg kell kezdenünk az újraélesztést.

Az újraélesztés ABC-je a következő: 
A = átjárható légutak, 
B = befúvásos lélegeztetés, 
C = circulatio (keringés) helyreállítása, 

 
 

1	2

Az első teendő tehát, a légutak átjárhatóvá tétele. A szájüregbe kerülhet iszap (vízbefúláskor), idegen test, elzárhatja a garatot például a beteg fogsora is. Ezért minden esetben meg kell győződnünk, hogy a szájüregben nincs idegen test. Az izomtónus hiánya miatt a beteg szájának kinyitása általában nem okoz problémát. Ujjainkra zsebkendőt csavarva, a szájüreget kitisztítjuk. Az újraélesztést mindig földön vagy padlón a hátán fekvő betegen végezzük. A befúvásos lélegeztetéshez a beteg fejét hátrafeszítjük. Az egyik kezünkkel a beteg állát és álla alatt a szájfenéken keresztül a nyelvét rögzítjük. 
 

Ezáltal a nyelv nem csúszik hátra a garatba. A légút biztosítása után esetleg spontán is megindulhat a légzés. Amennyiben ez mégsem következik be, azonnal szájból orrba lélegeztetést kezdünk. A közvetlen érintkezés elkerülésére vékony textíliát teríthetünk a beteg orrára (a papírzsebkendő alkalmatlan!). A fejet hátraszegve saját kilélegzett levegőnket (melyben még mindig van elegendő oxigén) nyugodt ütemben a beteg orrába fújjuk. Ezután a beteg arcától elemelkedve tekintetünket mellkasa felé fordítjuk, figyelve annak a passzív kilégzés alatti süllyedését. Percenként kb. 16 befúvásra van szükség, tehát saját légzési ütemünknek megfelelően lélegeztetünk. Amennyiben a mellkas süllyedése nem következik be, vagy buborékoló, szörtyölő hangokat hallunk, úgy a levegő a gyomorba került. Ilyenkor újra meg kell vizsgálnunk a légutak átjárhatóságát, vagy a fej helyzetén kell igazítani. Tilos a beteg háta vagy nyaka alá bármilyen tárgyat tenni! 
 

A befúvásos lélegeztetés első üteme: belégzés 
A mesterséges lélegeztetés ideje alatt lehetőleg a fejet ne engedjük el. Sokszor önmagában a mesterséges lélegeztetés is megindíthatja a már megszűnt vagy megszűnőben lévő szívműködést, és így életmentő lehet!

Nagyon rég nem írtam már ide és már sokan reklamáltak hogy újabb írásokat szeretnének olvasni.

Ezutón kérek elnéztést de eddig egyszerűen se időm se ihletem nem volt.. :-(

De ma rászántam magam és ígyekszem megint valamit összehozni.

Sajnos az elmúlt 3 hónap nem volt túl egyszerű hiszen a hóhérból lett akasztott ember és megtapasztaltam milyen "szar"  a másikoldalon lenni..  Kicsit átétékelődtek bennem a dolgok.Kivételesen engem vittek kórházba és nem én vittem másokat.Minden munka közben történt...  közel egy hétig éreztem hogy nincs velem minden rendbe sokszor fájt a gyomrom, émejegtem, étvágytalan voltam de tanusitottam mindezen jeleknek semmi komolyat.  Csütörtök délután volt, épp Ügyeletben voltam amikor egyszer csak jött egy éles fájdalom a hasam jobb oldalán és nem birtam kiegyenesedni és majdhogynem sírtama  fájdalomtól... Ekkor már kicsit megilyedtem. Megkértem egy szakorvos kollégát nézzen már rám, ő megtapogatott és bizonyos gyakorlatok elvégzésére kért majd közösen meg kellett állapitanunk hogy ez elég súlyos vakbélgyulladás.

Nem volt mit tenni hívtuk a KÁNY-t hogy megtudjuk csütörtök este hova induljunk..

A KÁNY autómatikusan felajánlotta a Délpesti kórházat de ismerve az ottani körülményeket és tudatába annak amit ottnap mint nap zajlik a kollága aki telefonált kérte hogy kolléganőről van szó nem e lehetne más. Ekkor kaptuk a következő ajánlatot: Máv- kórház hasisebészet.  Ekkor kisség megnyugodtam ismerve az ottani kollégákat és kezelési technikákat. Azonnal bevittek. Ott ismét megvizsgáltak ekkor már lázas állapotban voltam és elrendeltek egy UH- vizsgálatot, Ez azonnal beigazolta a gyanút de nem volt nekik elég, továbbá kértek, nőgyógyászati viszgáltaot és 2 hasisebészt is lehivtak az osztályról konzultációra. ( hozzátenném az az orvos aki az sbo n kezelt már kezdetektől nem volt szimpatikus de gondoltam ő csak egy sbo s.... )  A konzultáción a főorvos közölte hogy most 2 nővér felkiér egy szobába ahol levetkőzhetek és tolnak is azonnal a mütőbe..Kérdeztem hogy ki fog müteni ...  Majd a követekző választ kaptam : Dr. Pop Gábor ( az sbo-s nem szimpatikus orvos )   nagyon nem tetszett a dolog de nem tudtam mit teni.

Felkisértek az osztályra ahol egy nővérkétől megkaptam a felvilágositást. Majd jött két kedves beteghoró és elvittek. A mütőbe már várt a műtösnő és az Aneszteziológus. Kedves volt mindenki, és saját tapsztalat hijján magamat is azzal nyugtatam amivel a betegeimet is szoktam hogy nem lesz semmi baj, rutin beavatkozás...    Jelezték hogy akkor megkapom az első kábitást így is történt alig tudtam magamról nem nagyon láttam amikro azt éreztem hogy pofozgatnak.. gyanus volt hogy ennyi idő eltelt volna ? Már kész is lennénk ? Majd közölték hogy nem írtatták velem alá a beleegyező nyilatkozatokat és írjam alá persze mindenki gondolhatja hogy 3 szor adták a kezembe a tollat mire sikerült megfognom és két vonalat az aláírás helyére huznom...

Lezajlott a  mütét visszatoltak az osztályra.. hajnalba nagy fájdalmakra ébredtem fel..  A nővérke megnyugtatott hogy minden rendebn ment és majd reggel benéz a doktor úr..  Ebben a hitben élve visszais aludtam. Reggel 8 óra a doktor úr sehol a reggeli vizit már megvolt de senki nem mondott semmit. Megérkeztek a hozzátartozóim... Amig én szenvedtem  valahonnan előkeveredett a Doki és közölte a családommal hogy minden ok és másnap haza is mehetek.

Mikor ezt elmondták nekem gondoltam ezbegy jó vicc hogy másnap...

egész nap egy orvos se nézett rám...

Jeleztem a nővéreknek hogy iszonyatos fájdalmaim vannak és gyógyszert szeretnék.. közel másfél óra várakozás után sikerült hozniuk valmit ledobtak az éjjeliszekrényemre egy citromsárga kis bógyot. Kérdezem a nővértől miez ? Azt mondja gyógyszer. De mondom mégis milyen ? azt mondja Sárga ? ÉS mondom többet esetleg megtudhatok róla? erre azt fele háromszög alakú.. Hanem tetszik nem kell bevenni..Hát persze nem vettem be hát nehogy már...

gondoltam amjd a kollégáim megoldják és hoznak valamit..

jött az este... a doki még sehol egész nap senki nem foglalkozott velem, időközben áthelyeztek egy másik szobába...

Esti váltás megtörtént mikor jeleztem az ügyeletes orvosnak hogy iszonyúan kisugárzik a vállamba a fájdalom ami lassan elviselhetetlen és hogy szeretném ha kötést cserélnénke. Nagyon készséges volt hozott fájdalom csillapitot aminek a nevét is elárulta... és kaptam egy új kötést. Kötözés közben láttam meg hogy 5 kapcs van bennem.. és nem éppen olyan kicsi az a vágás mint amiről beszéltek..

De ő nem igazán tudott semmit mondani hiszen nem volt ott az előzményeknél.

Következett egy átszenvedett éjszaka.

majd reggeli ébredést követően előkeróült a doki semmit nem mondott csak üzent a nővérrel hogy kisérjenek a kötözőbe.

Így is történt ott találkoztunk, köszöntünk majd megkérdezte hogy vagyok én pedig elmondtam enki hogy borzasztóan... Erre ő flegmán azt mondta egy kollegának ezt bírnia kell....   megkért hogy feküdjek fel az asztalra így is történt és szó szerint kitépkedte a kapcsolat ( jelenzném ekkor még nem telt el a mütét otta 48 óra sem ) .  Érdeklődve néztem mit tesz majd kaptam rá egy ragasztot és közölte 10 perc múlva visziema zárójelentést addig össze lehet pakolni, mehet haza.

Nagyon nem tetszett de godnoltam én enm avgyok hasisebész nem okoskodom.

Kezembe adta 10 percen belül a zárójelentést és közölte nem kell visszajönni, KONTROLLA SE!!!

Csak néztem és enm hittem el hogy ez velem történik.....

Hazajöttem.. nagyon rosszul voltam és egy adag fájdalomcsillapitó kiséretében sikerült elaludni..

reggel ébredtem fel.. ahogy ránéztem a hasamra azt láttam hogy csupa vér minden nagyon megiléyedtem levettem a ragasztot ami rajta volt és láttam végig szét van nyilva az egész hasam.

Azonnal kocsiba ültünk és visszamentünk..

A doki úgy csinált mintha természetes lenne és közölte hogy nincs semmi baj ez tök szép ne hisztizzek majd 2 db steril striptet helyezett a sebre és hazaküldött.

Ekkor már tudtam itt valami nem stimmel.Felhívtam egy egyik kolléganőmet aki egy másik kórházba dolgozik és szintén orvos hogy segítsen mert itt tuti valami gáz van.. Elintézte hogy egy specialista megnézzen. Azonnal megultrhamngoztak ami kimutatta hogy tele van folyadékkal és vérrel a hasam. A Doki közölte ezt azonnal fel kell szúrni vagy meg kell műteni döntsek..

A barátnőm erősen szoritotta a kezem és úgy döntöttünk a szúrást választjuk..

4 cm mélyen beszurtak  nyilt sebbe érzéstelenitő és fájdalom csillapitás nélkül.. hát godnolom nem kell leírnom hogy milyen kinokat életem át..

Majd újra összefoltoztak. Ekkor már azt hittem hogy végre vége van és minden rendben lesz. 3 nap múlva mentem vissza kontrolla amikor mondtálk hogy újra fel kell szúri. Hát ez már mégjobban fájt. Kiderült a belső varratok szana szét voltak szakadva minden tele volt folyadékkel és nem végeztek túl jó munkát az elöző kórházba.

A doki azt mondta arra számitsak ha meggyógyul meg kell a hasamat plasztikázni mert annyira csúnya lesz..

Nagyon el voltam keseredve..  a következő kontrolok alkalmával már csak a felületes szúrások következtek.. de ez sem volt túl kellemes.

most 10 hete hogy mütöttek a sebem egy része még kicsit nyitva és még mindig nem tudok teljes életet élni. Nem tudok egy nehezebb szatyrot felemelni, nem tudok csakúgy hajolgatni, semmi hasizmot követelő mozdulatot.

Felmerült bennem a kérdés hány ember halhatott már meg ennek az embernek a keze alatt, és iszonyúan sajnálom azkat az emebreket akik nem értenek a szakmához és nincs imseretségük hiszen ha laikus lettem volna engem is hazaküldött volna és már nem élnék...

Hozzátenném az új dokrot akihez a kórházváltás után kerülltem azt mondta egy hét és tepsibe toltak volna el..

Hát nem biztató?

Tehát kérek mindenkit hogy agyon vigyázzon és kérjen máshonnan segítséget ha nincs ismerős a közelbe mert ez felháboritó. Én azért írtam le és osztottam meg mindezt a kedves olvasokkal hogy lássák velünk kollégákkal is megteszik.

Milyen életet menteni ?

Talán ahhoz az érzéshez lehetne hasonlítani mint amikor egy nőnek gyermeke születik...

Amikor szenved, küzd, és fáj, egyszer csak megszületik a kis csoda és minden rossz érzés elmúlik. Semmi más nem lesz csak öröm és boldogság!

Talán mi is ezt érezzük ha életet mentünk. Vannak jó és rossz napok és értelmes és kevésbé értelmes esetek.

Két féle életmentést szoktunk megkülönböztetni, az egyik amikor egy gyereknek segítünk és a másik amikor egy felnőttnek. 

Sajnos a mai rendszer elég szörnyen van felépítve hisz a gyermek rohamkocsi elvégzi a feladatok nagy részét de amikor ők nem tudnak menni akkor megy egy eset kocsi amin esély van arra hogy  az adott Tiszt/Orvos be fog pánikolni és nem fogja tudni kezelni a helyzetet hisz nem találkozik sürün ilyennel és lehet, hogy nem tud életet menteni.

Lehet hogy jó dolog a gyerek roham kocsi de ilyenkor elgondolkodtató hogy megéri-e így szétválasztani és nem-e lenne jobb ha minden Tisztnek/Orvosnak megtanítanák azt amit a gyerek rohamos személyzetnek...!

Álltalába az emberek nem tanúsítanak különösebb figyelmet egy mentőnek de amikor látják a feliratot rajta, hogy gyerek roham esetleg újszülött roham akkor mindikinek összeszorul a szíve és csak arra gondol hogy sikerüljön nekik...

"Sokak életéhez van közünk.
Némelyekéhez kevesebb,némelyekéhez nagyon is sok.
Mégsem fogják tudni a nevünket,azt sem,hogy mit tettünk értük.
A mi munkánk rejtett és névtelen..."

Gondolatok...

Túl vagyunk lassan az év első hónapján, és azt hiszem elmondhatom magamról, hogy ebbe a hónapban is érdemes volt bemennem nap mint nap és szolgálatot teljesítenem, hiszen volt akinek az életét adtam vissza, volt akinek megkönyitettem a szenvedését és volt akinek elkergettem a tévhiteit.!

Az újévi fogadalmaim közé tartozott, hogy idén még több időt fordítok arra hogy oktathassak, és továbbadhassam azt a tudást amit egyszer én is kaptam.

Az elmúlt években nagyon sokat változott az oktatási rendszer, a képzések, a tanár-diák kapcsolatok, az elvárások, és minden aminek ahhoz van köze hogy kiből mi lesz...

Nem mindegy hogy az első gyakorlati napodon milyen élménnyel mész haza, és nem mindegy  hogy amikor menned kell dolgozni reggel hogy ébredsz fel..

Évekkel ezelőtt amikor megkaptam a papíromat, hogy kívonuló mentős vagyok  egy nagyon kedves és tiszteletre méltó mentőorvos a  következőt tette:   Megfogta a kezem és azt mondta : " Csak addig csináld, amíg a szolgálatod előtt mosolyogva ébredsz, és amíg úgy mész be az állomásra hogy ma életet fogok menteni, amíg úgy kapcsolod fel a kocsiba a szirénát, hogy siessünk mert nagy szükség van ránk, és amíg elismerik a munkádat. Ha valamelyik hiányzik azzonal hagyd abba és megmarad minden egy szép emléknek, de amint tovább csinálod nem életmentő, hanem életrontó leszel! "

Azóta sokat járnak ezek a szavak bennem és mindennap megkérdezem magamtól, vajon életmentő vagyok még?

És a válaszom : IGEN!

Amíg mosolyogva ébredek, és úgy lépem át az állomás kapuját, hogy akkor ma mentsünk életet és megvan minden képességem, erőm, és kitartásom ezt csinálni addig csinálni is fogom feladni.

Hogy meddig még bírom nem tudom, de azt igen hogy most ez az életem.

"Sokak életéhez van közünk.
Némelyekéhez kevesebb,némelyekéhez nagyon is sok.
Mégsem fogják tudni a nevünket,azt sem,hogy mit tettünk értük.
A mi munkánk rejtett és névtelen..."

És talán ennek a kis gondolat menetnek a legszebb befejezése az lehet, hogy indulok és ma is sok embernek próbálom a legjobbat nyújtani és megtalálni számukra legjobb megoldást!!

Gondolkoztam, hogy mit írjak de azt hiszem az aktuális problémáról írnék...

Sztrájk...

Sokan ellene és mellette vannak... Én nem bántom azokat akik a jogaikért harcolnak csak azt tudom, hogy mi most háromszor annyit dolgozunk..

Sajnos most mi dolgozunk helyettük is hiszen azok az emberek akik elszeretnének jutni a gyógyintézetbe nem tudnak ezért mentőt hívnak és elveszik azoktól az emberektől a lehetőséget akiknek csak mi tudnánk segíteni de jelenleg nem érünk rá ezért nem a megfelelő személyzetet küldik!

Nekünk is lenne okunk sztrájkolni nem is kicsit sőt.., talán még érthetőbb is lenne , de nem tesszük és mi nem tehetjük!

Mi nem azért csináljuk hogy elismerjenek hanem mert erre tettük fel az életünket.

Csúnyán hangzik de megszoktuk, hogy belénk rúgnak, hogy vádolnak és hogy mit miért teszünk…

Sajnálatos módon nap mint nap azzal szembesülök, hogy kapcsolatok nélkül az ember egy elveszett lény a nagyvilágba.

Elrettentő módon sokszor a munkánkban is vissza üt ez a szörnyű dolog.

Nem egyszer találkoztam már olyan esettel, hogy valakinek a valakije volt az illető és ezért különös elbánást követeltek.

Én próbálom minden betegemnek ugyan azt a kedvességet kimutatni és segítőkészséget sugallni, valamint legjobb tudásom szerint segíteni nekik!

Nem különböztetem meg az embereket, nemük,koruk, vagy származásuk miatt hiszen én arra esküdtem fel hogy minden segítséget kérő embernek segítsek.

Lehet ez a probléma objektív vagy szubjektív a lényeg hogy a lelki és testi egyensúlyt megteremtsük!

A munkám során sok féle emberrel találkozom, és néha megdöbbentenek a külömböző emberi sorsok.

Minden ember más és másképp is vélekednek rólunk...

Nem rég kaptunk egy átlagos esetfeladatnak tünő esetet.A bejelentés szerint görcsös rohama volt az illetőnek...

Én tapasztalat alapján már látatlanban elmondás szerint epilepsziás rohamra gyanakodtam és esetkocsival indultunk a helyszinre.

Ott kb. 15 érdekes kinézetű emberke fogadott engem és 2 férfi kollégámat. Mindenyiuk kezébe volt egy egy külömböző táska.

én elindultam előre a kollégák pedig utána. Amikor beértünk a szobába a hölgy a földön feküdt a saját hányadékába ami igen csak alkoholos volt. Első kérdésem az volt mit és mennyit ivott és mikor... Erre az ottlévök elkezdtek höbörögni hogy mi közöm ahoz és ne ezzel foglalkozzak hanem azzonal gyógyitsam meg.Hát én elég nyugodtan kezeltem ekkor még a helyzetet hiszen elég sok pszichologiát tanultam és azt hioszem értek is hozzá valamilyen szinten. Majd feláltam közelebb léptem az ott tartozkodókhoz és ismét megkérdeztem mit fogyasztotta  hölgy. Persze mindeközben a két kollégák letisztitottáka  hölgyek, vénát biztositottak, és az én utasitásomra megkezdék az elsődleges gyógyszeres kezelést és vizsgálatot. Majd az egyik fiatal ember aki mellettem ált kést ránott és fenhangon közölte hogy választhatok vagy azonnal stabilizáloma  hölgyet vagy engem takarnak le.

A részeletbe nem belemennve csak annyit hogy renőri segitséget kértünk már a kiérkezéskor, ekkor már 20 perce voltunk a helyszinen ami 5 percre van a helyi rendőrkapitányságtól.

Sajnálatos módon a hölgyet nem sikerült megmentenünk, elrepedt a csuklóm, a felszerelésünk egyrész megrongálodott, a mentő autót összekarcolták, és most bírosági tárgyalásokra járunk...

Most én a szívemre tennéma  kezemet és megkérdezném ezt érdemeljük?

Lehet hogy vannak kevésbé türelmes, és odaadó mentősök akik nem azt tennék sokszor amit én de mindannyian felesküdtünk az életmentésre és sokszor a saját tetsi épségünket nem féltve mentünk életet.

Tényleg ezt érdemeljük?

Komolyan ezt kell elviselnünk ?

És még csodálkoznak az emberek hogy nem úgy bánnak evlük ahogy kéne, és hogy elmegyünk külföldre dolgozni ??

Miért maradjunk ?

Ki becsül meg ?

Ki köszöni meg a munkánkat ?

Elég sokat gondolkoztam hogy karácsonykor válaljak-e szolgálatot és úgy döntöttem nekem azokon a napokon is a mentőautóban van a helyem...!

Nekem még nincs családom, se gyerekem, se férjem és így segíthetek azoknak a kollégáknak akiket otthon várnak.

Izgultam és nem tudtam elképzelni hogy milyen lesz....

Vajon igazak lesznek amiket elképzeltem és sok lesz az otthoni baleset, a tűzeset, a forrázás, a mérgezés stb...

Hát kellemeset csalódtam.

Az állomáson nagyon jó hangulat volt. Karácsonyfa, süti, halászlé, és szeretet.

A betegek félve kérték segítséget hiszen karácsonykor senki nem dolgozik, de mi megtettük.

Érdekes érzés volt ilyenkor is segíteni. Mostmár el se tudom képzelni hogy jövőre ne tegyem ugyan ezt.

Az érzés hogy ilyenkor is én segitehtek felemelő.

Egy laikus hozzá nem értő és bele nem látó ember el sem tudja képzelni milyen ez nekünk akik az életüket adnák egy-egy esetért vagy betegért.

Amikor egy kisgyereken segitek és hozzásegitem ahoz, hogy új életet kezdhessen, vagy egy idős embernek segítek hogy szebb és könnyebb időskora legyen.

Amikor egy középkorú emberrel találkozom aki elött még ott az élet és várja otthon a családja. Vagy a fiatal  akinek álmai, tervei vannak a jövővel kapcsolatosan..!

Nincs olyan ember akinek nem szeretek segiteni. Mindenkinek másért kell és másért jó!

Hálás vagyok azoknak az embereknek akik segítettek idáig eljutni és végig kisértek a rögös úton ami ide vezetett.

Köszönettel tartozom a családomnak a barátaimnak hogy akkor is kitartottak mellettem amikor nekem időm se volt rájuk mert ha épp nem vizsgáztam akkor a szirénázó mentőautótól nem halloták a hangomat a telefonba.

Köszönet jár azoknak a tanároknak és orvosoknak akik megtanitották e szakam minden csinnyát-binnyát.

Akik belevezettek a traumatológia,oxiológia,neurológia és egyéb érdekes szakterületek világába.Hogy megtanitották, hogy a reménynek mindig élnie kell. Hogy nincs rossz és jó döntés, hogy nem bánhatom meg a tetteimet, hogy vállalnom kell a tetteim következményét...

Sok emberben felmerül a kérdés miért csináljuk?

Mindenki tudja hogy anyagi szempontokból nem éri meg hiszen a fizetés nálunk nem arányos a munkánkkal.

Amikor naponta több ember életet is megmentjük este az öltözőben sokszor felmerül a kérdés hogy vajon megérte-e bejönni aznap és hogy mit tanultunk és mit csinálnánk másképp....

Van hogy szolgálat útán sírva megyek haza és a reményt is elveszitem. Azon tűnődöm, hogy nem csinálom tovább.

Egymásban tartjuk ilyenkor a leleket és arra gondolunk talán holnap valami jó is fog történni.

Eljön a másnap és újra életet mentünk... Talán akkor azért lesz könnyes a szemem mert látom valaki milyen hálás hogy élhet és hogy segítettünk neki.

Ilyenkor jön a belső hang ami arra sarkal hogy megérte!!

Nem tudom én meddig fogom bírni de azt tudom hogy az életemet tettem fel ezért a szakmáért.

Hátra hagytam a családomat, a barátokat, és a szabadidőmet  mert ez a mindenem.

Az érzés amikor a hozzátartozó megfogja a kezemet és két könnycsep között azt mondja remegő hangon : KÖSZÖNÖM! Ilyenkor nekem is elszorul a szívem és rájövök érdemes küzdeni és harcolni...!